Open main menu

Wiktionary β

See also: mandatum




From Latin mandatum (a charge, order, command, commission, injunction), past participle of mandare (to commit to one's charge, order, command, commission, literally to put into one's hands), from manus (hand) + dare (to put).[1] With -átum ending.


  • IPA(key): [ˈmɒndaːtum]
  • Hyphenation: man‧dá‧tum


mandátum (plural mandátumok)

  1. (politics) mandate (a commission given to a representative or government by the electorate; the duration of such commission)
  2. (historical) mandate (a commission given to a member nation by the League of Nations between World War I and World War II to administer the government of a former Turkish or German territory; such trust territory)


Inflection (stem in -o-, back harmony)
singular plural
nominative mandátum mandátumok
accusative mandátumot mandátumokat
dative mandátumnak mandátumoknak
instrumental mandátummal mandátumokkal
causal-final mandátumért mandátumokért
translative mandátummá mandátumokká
terminative mandátumig mandátumokig
essive-formal mandátumként mandátumokként
inessive mandátumban mandátumokban
superessive mandátumon mandátumokon
adessive mandátumnál mandátumoknál
illative mandátumba mandátumokba
sublative mandátumra mandátumokra
allative mandátumhoz mandátumokhoz
elative mandátumból mandátumokból
delative mandátumról mandátumokról
ablative mandátumtól mandátumoktól
Possessive forms of mandátum
possessor single possession multiple possessions
1st person sing. mandátumom mandátumaim
2nd person sing. mandátumod mandátumaid
3rd person sing. mandátuma mandátumai
1st person plural mandátumunk mandátumaink
2nd person plural mandátumotok mandátumaitok
3rd person plural mandátumuk mandátumaik